Templomszentelési emlékünnep Csőváron

Az énekkar

2012. október 21-én templomszentelési emlékünnepre gyűltünk össze a csővári evangélikus templomban. Ebben az ünnepben összeér a múlt, a jelen és jövő. 1826: amikor őseink mindennél fontosabbnak látták a templom építését, 2012: amikor hálával gondolunk az ő összefogásukra, és elszántságukra, illetve az eljövendő évek, amelyekben igyekszünk megőrizni a régiek örökségét, és hozzátenni mindazt, ami erőnkből telik.

„Az Úr háza. Mennyire kifejező szavak arra, ami valóban és lényege szerint a templom. Minden templom, de ez a templom nekünk különösen is az Úr háza. Mert ez a mi templomunk. Talán nem baj az, ha így kimondjuk: a mi templomunk. Mert a mi őseink építették fáradtságos munkával, hogy minden vasárnap és minden ünnepen ide gyülekezzenek össze. És azért gyülekezünk össze mi is minden vasárnap, és minden ünnepen, hogy meghívjuk bele az Istent. Hogy velük és mellettük legyen egészségben és betegségben; örömben és bánatban. Hogy betérhessünk ide megpihenni, akárcsak egy lélegzetvételnyi időre is. Mert nagyon jól tudjuk, hogy itt kire és mire számíthatunk.

      A mi őseink építették ezt a templomot, és kezdték el koptatni a padokat. Nemzedékről nemzedékre adták át az utódoknak a fenntartás felelősségét, és a templom szeretetét. A hosszú évek alatt, amíg elkészült a templom, az évszázadok alatt, amióta létezik a csővári gyülekezet, az adott erőt az embereknek, hogy ki tudták mondani a zsoltárossal együtt: Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk! Mi is azért jövünk el az Úr házába, amiért az őseink: hogy énekkel és imádsággal dicsérjük az Istent. Énekeink, és imáink reménységünk szerint még sokáig itt visszhangoznak ezek között a falak között.

       Ma is eljöttünk, és itt ülünk ezekben a padokban, énekelünk és imádkozunk. Minden esztendőben egy vasárnapon arra emlékezünk, hogy az Úr megsegített minket, hálát adunk, hogy van hová összegyülekeznünk. Nem szabad felednünk, hogy evangélikusok vagyunk, ezért mindig örömmel gondolhatunk az Úr házára. Majdnem kétszáz esztendeje emlékezünk meg Isten szeretetéről, hűségéről, de ugyanakkor a régiek hitéről és kitartásáról is.” (részlet az ünnepi prédikációból)

         Sokan ünnepeltünk együtt ezen a vasárnapon kicsik és nagyok, megélve a közösség reményteli erejét. 

     A csővári énekkar Dianné Mangó Ildikó vezetésével, vidám dallal készült erre az alkalomra, most először Laczi Roland csővári lelkésszel egészült ki a lelkes csapat. Nagyon jó látni és hallani az énekkart, akik fáradtságot nem kímélve gyakorolnak hétről hétre, hogy Isten dicséretével örömet szerezzenek az egész gyülekezetnek is.

           Az istentisztelet után a családok közös ebédre gyűltek össze, és a délutáni búcsú forgatagában együtt élveztük az idei év őszének búcsúzó napsugarait.

             Áldja meg az Isten ezt a kedves falut és lakóit, hogy soha ne feledjük kedves énekünk sorait: „Ne félj tehát, kicsiny csapat, Ha rád felleg borul: Kegyelmet rejt, s belőle majd Áldás esője hull. Bízzál az Úrban, rólad ő Meg nem feledkezik, Sorsod sötétlő árnya közt Szent arca rejtezik.” (EÉ 328/3)

énekeskönyv

perselypénz

frissen vasalt ruha

a templomos ősök százados fohásza

viszed a mosolyod, a könnyed

ölébe zár a csend…

mikor a kegyelem megtalál

elfut a szégyen

arcomon perdülő könnyeket szárít az Isten

nem nézi, mily mocskosan jöttem

szemében örök hűség

»örülök, hogy itt vagy: szeretlek gyermekem«

Erős Vár a Mi Istenünk!

Ópusztaszeren jártunk

Az elmúlt szombaton október 6-án, -az ősz utolsó derűfényes napján- mi, a csővári anyagyülekezet lelkes tagjai, a penci leánygyülekezettel együtt egy időutazásra szántuk el magunkat. 

 

Kora reggel buszra szálltunk és a közös ima után vidáman, lelkesen útnak indultunk az Ópusztaszeri Emlékpark meghódítására. Megérkezésünkkor, az autóval érkezettekkel kiegészülve, a főbejárat mellett a székelykapunál egy csoportképre álltunk össze. Ezután közösen léptünk a múltba vezető ösvényre a Szegedi kapun keresztül. A hatalmas park látványa mindenkit lenyűgözött. 

Először a honfoglalás 1000. évfordulójának tiszteletére 1896-ban emelt Árpád-emlékművet tekintettük meg. Az emlékmű Kallós Ede szobrász és Berczik Gyula építész közös alkotása. Egészen Árpád és a honfoglalók között éreztük magunkat. Maga az emlékmű honfoglalóink mellett az első országgyűlésnek is emléket állít. Az építmény körül egykori nagyjaink mellszobrait nézegetve, elgondolkoztunk mi minden történt eddig kis hazánkban. A Rotundába lépve kis csoportunk már alig várta, hogy láthassa a Feszty-körképet, azt a monumentális művet, ami miatt ennyit utaztunk. Feszty Árpád 1891-ben határozta el, hogy panorámaképet fest. A hatalmas munkához segítőtársakat keresett. Együttműködésre kérte fel Mednyánszky Lászlót és több festőtársát is. 1894 tavaszára befejeződött A Magyarok bejövetele c. körkép festése. Szemünk-szánk tátva maradt a látványtól és a hozzá kapcsolódó zenei betoldásoktól. A képre szánt idő olyan gyorsan telt el, hogy mi észre sem vettük leteltét, csak akkor eszméltünk fel, mikor megkérték a látogatókat hagyják el a termet. 

Még mindig ott jártunk a honfoglalás közepén, ahonnan egy évezredet ugorva az időben, becsöppentünk az emeleten kialakított korhű öltözékekkel és tárgyakkal bemutatott 1896-ból való kisvárosi és nagyvárosi utcákon. Szinte mindenki belépett volna a korlát mögé, hogy vásárolhasson a cégéres üzletekben vagy a parkban egy kicsit hallgathassa a padon ülve a fúvós zenekar játékát. Mindenki saját élményeit mesélve hagyta el a termet. Sokan a földszinti ajándékboltban a körképre emlékeztető tárgyakból vásároltak, hogy otthon is fel tudják idézni az itt látottakat. 

 

Mindannyian az új látnivalók irányába haladtunk tovább. Még mindig az 1800-as években nosztalgiáztunk és egy gátőrházat, valamint a melléképületét nézhettük meg. A gátőrtelep lakóépületében, a középső szobában a gátőrök életmódját bemutató kiállítás látható. A jobb oldali helyiség az ún. tiszti szoba, amit ma a gátőr irodájának neveznénk. Árvédekezéskor ez volt a védelmet irányító mérnök főhadiszállása. A bal oldali teremben a Tisza-völgy vízrendezésének történetével ismerkedhetünk meg. A melléképületben az 1879-es nagy tiszai árvíz terepasztala látható, amely hang-, fény- és képeffektusokkal mutatja be a félelmetes árvizet. Itt mindenki szembesülhetett a víz erejével, ahogy átélte annak pusztító hatását.

Ezután a horgásztó mellett haladtunk tovább, itt találtunk rá egy gabonaszállító hajóra, a „Potykára” és megtekinthettük a fafeldolgozáshoz használt eszközöket is. 

Már messziről kiemelkedtek érdekes formáikkal a Csete-jurták. Először a Koronás-jurtát vettük célba. Itt megtekinthettünk egy kaliforniai mamutfenyő-szeletet. Évgyűrűinek határain a magyarság történelmének nevezetes dátumai voltak láthatóak. A pavilonokkal szemben álló dombon a kéttornyú ökumenikus kápolna várt minket, kínálva magát, hogy ott elcsöndesedjünk, imádkozzunk és énekeljünk együtt. Ezt a lehetőséget ki is használtuk mindenki örömére. 

 Innen vidáman, feltöltődve sétáltunk a park másik végébe, ahol a múzeumfalu az úgynevezett skanzen épületei között barangolhattunk. Az 1900-as években, ezzel együtt sokak múltjában szárnyalhattunk gondolatban az ismerős házak és tárgyak között. Legnagyobb sikert az iskola terme nyújtotta számunkra.

  Egy rögtönzött órára csöppentünk be az olajillatot árasztó osztályterembe. A tanító úr rendre utasította hangos és pajkos kis csapatunkat, sőt még körmöst is kiosztott a legcsintalanabb „tanulónak”. Az udvaron kipróbálhattuk egyensúlyérzékünket a gólyalábakon, valamint a kuglit is. A „skanzen rendjére” az épületek között járőröző csendőrök vigyáztak. 

Találkoztunk juhásszal, aki éppen botját csinosította faragással, majd a kecskedudáján eljátszotta kedvenc nótáját nekünk. A kosárfonóval is beszéltünk, akinél még vásároltunk is hagyományos kosarakat. Örömmel nézelődtünk az épületekben, láthattuk: az iparos műhelyeket, a kocsigyűjteményt, a tűzoltószertárt, a szatócsboltot –ahol a polcokon gyermekkorunk portékáit fedezhettük fel–, a Tömörkényi községházát –ahol a postatörténeti kiállítást tekinthettük meg–, a szentesi malmot és az útkaparó házát.

Ez a nap úgy elröpült, hogy észre sem vettük. Csupán korgó gyomrunk jutatta eszünkbe, hogy itt az idő a pihenőre. Mindenki megrendelte a kis ebédjét, amire több-kevesebb időt kellett várnunk. Pihenés közben megbeszéltük az aznap látott élményeket, majd még egy utolsó pillantást vetettünk az előttünk elterülő parkra és búcsút intettünk a múltnak. Visszatérve a jelenbe felszálltunk a buszra és hazafelé vettük az utunkat.

A mai napig az emlékünkben élnek az ott szerzett pillanatok. 

Szerintem sokan vissza fognak még menni erre a szívet megdobogtató helyre.

A kirándulásra Dianné Mangó Ildikó, a csővári gyülekezet kántora kalauzolta el a kedves blog-olvasót.
A képeket Dorozsmai Erika készítette.